A spontán szerveződő flash mob - magyarul a Grétsy tanár uras villámcsődület - működési elvét kölcsönözte ki reklámcélokra csütörtök délután hat és hét óra között a londoni Trafalgar Square-en a T-Mobile. A cég az esemény előtt szórólapokkal tudatta az emberekkel, hogy hattól valami lesz a téren. Az eseményből reklámfilm készült, amely több országban - köztük nálunk is - hamarosan látható lesz. 

A villámcsődület előzménye egy januári villámcsődület volt, ugyancsak a világcég szervezésében, és szintén Londonban. Akkor a Liverpool Street Stationt árasztották el álruhás táncosok, akik minden előrejelzés nélkül szinkrontáncba kezdtek. Az általunk megkérdezettek többsége ezért a Trafalgar Square-en is valami nagy közös táncra, esetleg telefonosztásra számított. Sokan magenta színű öltözékkel fedték testüket - a cég azt állítja, nem voltak beépített statiszták a tömegben -, egy fiú mobiltelefon-jelmezzel és "sertésinfluenzás vagyok" felirattal tisztelte meg az eseményt. 

A tömegkaraoke 2000 kiosztott mikrofonnal kezdődött, a repertoárban mindenféle régi és új klasszikus szerepelt Britney-től a Grease filmzenéjén át a Beatlesig. Aztán egyszer csak megjelent a tömegben a földszínű kapucnis pulcsiba öltözött Pink, aki egy térdig érő miniszínpadon három szám erejéig fakadt dalra, és szemlátomást jól érezte magát: ugyanolyan lelkesen nyomta le a háromszámos haknit, mint amit budapesti koncertjén tapasztaltunk.

Saját munkásságából elénekelte a So what című slágert, majd a Piece of my Heart Janis Joplin-klasszikussal folytatta, végül a még klasszikusabb Hey Jude közben csempészték át a szemközti szállodába. Később a kerekasztal-interjúban elmondta, nem őrizte senki a tömegben, csak egy-két barátja ácsorgott körülötte.

Amikor nem Pink énekelt, a kakofónia elkerülése végett nem egyszerre kapcsolták be a mikrofonokat, mindig csak egyet-egyet, a kamerák is randomban szúrtak ki arcokat a tömegből. Az összegyűlt angolokon látszott, hogy nemcsak attól jöttek izgalomba, hogy bármikor az ő mikrofonjukra kerülhet a sor, a kamerákat is kitörő lelkesedéssel fogadták. A kiválasztottakat Nelson admirális emlékoszlopa előtt felállított kivetítőn lehetett megtekinteni, aminek a képernyőn felbukkanók őszintén örültek.

Az esemény ékes bizonyítéka volt annak, hogy milyen könnyedén reagálnak a londoniak a váratlan fordulatokra, mennyire szeretnek tömegben karaokézni, mennyire bezsongnak, ha saját többszörösére nőtt fejüket látják vissza a kivetítőn, és hogy egyszerre lennének John Lennon, Olivia Newton John, Pink és Janis Joplin.

Az esemény után a szemközti hotelban egy magyar és két horvát kolléga társaságában egy kerekasztal-interjún faggattuk a fáradt, de meglepően barátságos és izmos Pinket. Az énekesnő girl from the neighbourhood imidzsével kellemes, bár nem túl beszédes interjúpartnernek bizonyult. Annyit húsz percben mindenesetre elmondott, hogy szemléletét a punkrock hatja át, hogy csak akkor tud alkotni, ha fáj, és hogy nem tud motocrossos férje nélkül élni.