Valószínűleg elég nehéz lenne olyan embert találni a civilizált nyugati világban, akinek ne lenne valahonnan ismerős Ms. Rózsaszín. Persze annak idején, amikor még csak kezdődött a party, nem igen gondolta volna senki, hogy nyolc év múlva ugyanaz a rikító rózsaszínűre festett hajó tizenkettő-egy-tucat pop-rocker lány már az ötödik sorlemezénél fog tartani, amit még mindig szívesen meghallgatnak az emberek.

Aztán időközben kiderült, hogy mégse mindig 12 az a tucat, és lehet, hogy Pink a hullócsillag-karrier helyett földkörüli pályára tud állni. A M!sundaztood utáni Try This is meglepően jól eltalált arányban tartalmazott tartalmasabb, gitározósabb, „szerzőibb” darabokat és abszolút rádióbarát slágereket. A 2006-os I’m Not Dead-re már kikristályosodott egy valamennyire egyénibb hangzása és legfőképpen karaktere az énekesnőnek. Ez az energikus, kemény csajos kiállás, ami minden klipben visszaköszön (amik persze sablonosak, de tagadhatatlanul hangulatosak) biztosította a szokásos nyálcsorgató fiúk mellett a tetemesebb női rajongó tábort is. És ezek mellé az I’m Not Dead-re is becsempészett olyan számokat, mint a Dear Mr. President, amire külön mindenki húzná a száját, de valahogy ott beleillett a képbe.

A Funhouse-nak is van egy ilyen kerete. Az album a potenciális, illetve most már valós single slágerekkel indul, illetve szintén az erősebb, rockosabb számokkal végződik, közben azonban fel-felvillan egy-két zongorás-gitározós, lassabb, inkább a dalszerző Pinket előtérbe helyező darab. A pletyka szerint eredetileg a Heartbreak is a Motherfucker lett volna az album címe, de ezt a kiadó megvétózta. Ez tükröződik viszont a nyitó So What-ban, ami az énekesnő férjétől való elválásáról szól. A motocross versenyző Carey Hart, akinek Pink az egyik versenyén a Will You Marry Me? / I’m Serious feliratú táblát feltartva kérte meg a kezét, maga is feltűnik a szám klipjében. Az ezt követő Sober, az aktuális sláger is egy jól eltalált, energikus, nem túl mély, de nem is sablonos szám, és ez a kettő már simán el is vinné az albumot az MTV-ig, de ennél azért többet tartogat az album.

Valójában az egész lemez 45 percét tiszta élvezet hallgatni. A lassabb, érzelgősebb darabok, mint az I Don’t Believe You, vagy adott esetben tartalmasabbak, mint a Glitter in the Air ugyanúgy beleillenek a képbe, mint a régi jól ismert Pink-rockos hangulatú számok, a Bad Influence, vagy a következő single, a Please Don’t Leave Me. És még csak nem is kell ex-férjjel rendelkeznünk a megértéshez. Összességében az új Pink lemez egy kétségtelenül hallgatható és szerethető alkotás, ami ugyan sem újat nem ígér, de nekünk a régi is megteszi.